Nemrég egy ismerősöm jóvoltából Zürichben tölthettem pár napot. Sem az odaút, sem a visszaút nem ment zökkenőmentesen: odafele a metrónál vettem észre, hogy otthon hagytam a telefonom, majd beragadtam a liftbe, de végül simán elértem a vonatot, ahol persze ültek a helyemen, de mondtam nekik, hogy tipli van... Visszafelé pedig törölték a vonatomat, így át kellett íratnom a jegyet a következő napra, mert nem akartam Bécsben tölteni az éjszakát egy hotelben.

Mindegy, szóval végül három teljes napot töltöttem városnézéssel, és az alábbi tapasztalatokra tettem szert.

1. Zürich nagyon kényelmes - de csak a zürichieknek. Ha van valami havaria, pl összevissza terelik a villamost, az kizárólag németül van kiírva, se angolul, se franciául, se olaszul; csak németül, pedig egyébként mindenki beszél angolul. Amúgy minden utcában jár egy villamos meg egy busz, sőt sikló. Minden megállóban van bérletautomata, minden az emberek alá van tolva.

2. Elképesztően drága város. A pályaudvaron a WC 2 frankba, azaz ~600 forintba került!!

3. Hihetetlenül büszkék magukra. Az összes reklámplakát arról szólt, hogy vegyél ezt meg azt, mert ez SVÁJCI! Még a Coca-cola kupakjára is az volt írva: made in Switzerland. A óvárosi rész tele van hatalmas svájci zászlókkal, eleinte azt hittem, valami nemzeti ünnep van, de aztán rájöttem, hogy itt mindig nemzeti ünnep van, mert folyamatosan magukat ünneplik.

4. És végül, furcsa volt számomra Zürich kettőssége. Egyrészt rengeteg tünci, cukimuki ari részletet láttam, amik arról tanúskodtak, hogy az emberek szeretnek itt élni:

Másrészt a város újonnan épült dolgait hihetetlen ridegség és szigorú rend jellemezte. Először is, minden rozsdamentes acélból volt, nemcsak a házakon, hanem a kukák, a padok, a korlátok - minden! Még az alárendelt épületek, pl hőközpont burkolata is ez volt:

Az egyik egyetemi épület kívül-belül csillogott-villogott a rozsdamentes acéltól:

Olyan, mint egy irodaház, pedig ez egy egyetem.

"Rend a lelke mindennek" - ez volt Zürich jelszava. Minden rendben volt, minden egységes volt. Nem voltak összevissza beépített loggiák, más-más színűre kifestve, nem voltak rendetlen homlokzatok - minden egy egységes rendszerbe volt foglalva.

Olyan volt, mint egy megelevenedett építészeti folyóirat, és én nem éreztem semmit. Mindig erre vágytam, hogy a házak egységesek legyenek, ne legyen kupleráj a város, és tessék: tévedtem, borzasztó ez a sivár tökély. Nem tudom, hogy lehet így élni, a svájciak szeretik ezt, de engem nyomasztott ez a világ. Honvágyam volt, hiányoztak a falfirkák, a csövesek; úgy általában az élet jelei.

Hazafele a vonaton valami nem volt a helyén, és egy magyar nő gúnyosan megjegyezte, hogy "biztos magyarok utaztak a vonaton". Annyira elkeseredtem, olyan szánalmas ez a nép, aki ahol tud, belerúg a saját fajtájába, és szorgalmasan nyalja a külföld seggét, mert ami külföldi, az automatikusan jobb; ami magyar, az pedig szar. Zürichben lehet igazán rájönni, hogy ez mekkora baromság. Hát nehéz itthon a kelet és a nyugat határán élni, az biztos.