Iskolába melóba menet  mindig rápillantok a buszból a kedvenc dolgaimra. Ilyenek tavasszal a kedvenc orgonabokraim, magnólia fáim, nyáron a rózsabokrok, ősszel a különösen sárga juharfák, most pedig, amikor nem érdekes a természet, a betonfalakat és kerítéseket tartom számon az út alatt. Mivel a környék eléggé hegyes-völgyes, sok beton támfalra van szükség, és néhol kicsit megkézműveskedték a betonfelületet, hogy érdekesebb legyen. Ezek apróságok csupán. Például a kerítések lábazatai általában ilyenek:

De mennyivel jobb egy ilyen!:

A Csalogány utcát már régóta nézem, hogy milyen jó kis házakkal van tele, és nemcsak ebben az utcában, hanem a környéken is úgy általában sok jó dolog van.

Alapvetően nem akartunk házazni, talán a posztok gyakoriságából is láthatjátok, hogy parkolópályára tettem a blogot, mert picit megalázónak (?) érzem már, hogy mindig magyarázkodni kell, hogy mit fotózok, mit keresek itt, blablabla, vagy hogy bujkálni kell a lakók elől; de aztán az első ház - amit már régóta nézek - teljesen váratlanul megadatott, úgyhogy gondoltam, egy másik napon gyűjtök még hozzá a környéken, hogy tudjak írni bővebben az itt lévő házakról.

Szóval az első mindjárt egy brutális létesítmény, biztos vagyok benne, hogy az emberek 90%-a utálja. Engem mindig vonzott, mert szerintem hihetetlen, hogy egy ekkora házat leburkoltak fekete kőlapokkal. Biztos, hogy mindenki kiborul rajta manapság. 

Megint elmúlt egy év és megint eljött a Budapest 100, a 100 éves házak ünnepe. Minden évben elmegyek, mert ilyenkor végre lehet legálisan házakban járkálni és nem kell folyton bujdokolni meg egyéb megalázó szituációkba kerülni. Most valahogy nagyon nehezen ment ez nekem, szombaton is nekiindultunk, aztán kávézás lett belőle és vasárnap is, amikor meg margitszigeti bambulás történt, de aztán valahogy mégis összeszedtük magunkat, és megnéztünk pár házat. Azért voltam most kevésbé lelkes, mert most ugye az volt a helyzet, hogy a Nagykörút mentén lehetett megnézni nem pont 100 éves házakat, ti. 1916-ban a háború miatt nem nagyon épült semmi - és én meg már alig várom a szecessziót meg a modernt, és ehhez képest megint századforduló előtti bérházak voltak nyitva, aminek azért örültem persze, de már annyi ilyen házban voltam... Szépek meg minden, csak kicsit már jobban érdekel a következő etap.

Megnéztünk tehát pár házat, amelyek közül csak egyről szeretnék röviden írni és néhány képet mutatni. Itt el lehet olvasni a ház történetét, nem írja, de mondták, hogy csillagos ház volt, de én most nem is töri órát akarok tartani, csak a megfigyelésemet szeretném közölni, mely szerint teljesen kiszámíthatatlan, hogy hol milyen házba/élménybe botlik az ember. Azért ez a Rákóczi tér egy trágyadomb, elnézést, ha ezzel valakit megsértek, de hát ez a véleményem. Kicsit javít rajta a négyes metró jelenléte, dehát... na mindegy. És akkor bementünk ebbe a fent nevezett házba, és teljesen ledöbbentem, hogy itt ilyen van. Az egyik lakó kinyitotta a nagyközönség előtt a saját lakását, ami így festett:

A tulaj állítása szerint Róth Miksa által készített üvegek voltak az ablakban! 

Előre is elnézést kell kérnem, amiért már megint a lakóhelyemről írok, félek, hogy csak nekem érdekes a dolog... Á, mindegy, azért leírom, hátha. Nézzétek el nekem. Szeretek írni, szeretek olvasni, a legjobban pedig azt szeretem elolvasni, amit én írtam :D .....

Rájöttem, hogy ehhez a budai zöldövezethez fel kell nőni. Fiatalabb koromban mindig Pesten akartam lakni, emberek, buszok, villamosok, este a körúton, kivilágított házak... hát tudjátok. Mostanában már ez totál nem érdekel. Nem történik semmi érdekes éjjel, éjszakaival kell hazamászni, és akkor jön a keveset alvás, a fáradtság, a levertség. Szar az egész. Valahogy túl sok az ember, kiváltképp a külföldi turisták, akik üvöltöznek a bkv-n, és azt gondolják, hogy Budapest kizárólag arra termett, hogy ők egy hétvége alatt teleokádják és szétpisálják. Unom az egészet. És akkor: üljünk be valahova, megiszom a nemtomhányadik felvizezett sörömet, vagy a trágyaléből készült fröccsöt, és közben nekem kell elnézést kérnem a flegma pincértől, ha rendelni szeretnék valamit. Igazából ilyenkor már nem érzem azt, hogy milyen hasznosan töltöttem el az estémet.

Gyönyörű ez a tavasz. Minden nap sétálok egy órát a környéken alkonyatkor, amikor valahogy jobban terjed a virágillat, és a rigók is ilyenkor szeretnek énekelni (meg ugye hajnalban, amire fel szoktam ébredni). Mindig meglátogatom a kedvenc fáimat (meg a kedvenc házaimat), számon tartom, hogy melyik mikor virágzik. És ez így tök jó. Múltkor nappal is elmentünk sétálni egy barátommal, és akkor tudtam fotózni is. 

Azt hiszem, ezen a vidéken a lépcsőkről van szó elsősorban. Ezeken lehet lerövidíteni az útvonalat, és ismerni kell, hogy melyik hova visz. Szóval a múlt hétvégén járkáltunk egy kicsit azon a dombon, aminek a tövében most lakom.

Azt hiszem, megér egy külön posztot Buda lakossága. Pest valahogy nagyon egyöntetű volt, egy massza, biztos a nagy sűrűség miatt. Ott nem figyeltem föl erre vagy arra a konkrét emberre, itt azonban más a helyzet.

Persze itt is van massza, a legmasszívabb massza (...) például a nyugdíjasok tömege. Itt a lakosság 90%-a nyugger és azon belül is nénike, nem tudom, gondolom a bácsik már kihaltak a nyanyák mellől. A nénik kétarcúak, van az ünnepi néni és a hétköznapi néni. Az ünnepi néni templomba jár és ilyenkor felveszi a kucsmát, bundát, szőrmegalléros szövetkabátot, kalapot, mintha a Nénike Divat téli kollekcióját mutatnák be a Holy Catwalk-on. De ez csak az ünnepi szerelés, a nénikék hétköznap gurulós szatyorral járnak és hihetetlen módon tolakodnak a buszmegállóban. Rendszerint az történik, hogy épp az orrom előtt megy el a busz, úgyhogy én vagyok az egyetlen ember a megállóban. Megállok valahol elöl, egy méterre a járdaszegélytől, kényelmesen. Állok-állok, és egyszer csak azt veszem észre, hogy vagy öt nyugdíjas beállt a járdaszegély és én közém. Tülekednek, mammognak, felnyársalnak a gonosz nézésükkel, amiért én még nem vagyok olyan csoroszlya mint ők, és hiába én voltam az első a megállóban, ezek a türelmetlen kriptaszökevények kitúrnak, én meg nem fogok nekiállni veszekedni 500 éves agyalágyultakkal. A legszebb az egészben az, hogy a busz általában tök üres, mindenki le tud ülni, akárhányadikként száll fel. 

Ó igen, szorosan ide kapcsolódik a lenéző budai polgárok tömege. Hiába próbálom tagadni, ez egy létező csoport, sajnos nemcsak az irigy pesti prolik kitalációja. Ezek az emberek azt hiszik, hogy többet érnek másoknál kizárólag azért, mert itt vagy ott laknak. Pedig leginkább szerencsén/öröklésen/szülők ajándékán stb múlik, hogy hol lakik az ember, ezzel aztán elég ostoba dolog büszkélkedni.

Aztán vannak az idegbetegek. Itt már konkrét esetek jutnak eszembe, pl amikor még kint laktam a francban, mindenkinek volt kutyája, szinte kivétel nélkül mind neveletlen, agresszív acsarkodó dög volt, amik állandóan ugattak. Amint az egyik rákezdte, a szembe szomszéd kipattant a házból, és elkezdett üvöltözni, hogy "hallgattasd már el a rohadt kutyádat, te szarházi, kuss legyeeen!!!" Elég kínos :D Amúgy idegbetegekkel főként a villamoson szoktam találkozni, egyszer az egyik komoly konfliktusba keveredett a fűtőtestekkel. Ész nélkül fel-alá járkált a villamosban, hogy megy-e a fűtés, minden radiátorhoz odament, más utasok lábánál matatott, hogy érezze, meleg-e vagy sem. A vezetőnek is megmondta, hogy hideg van és nem megy a fűtés, aki közölte vele, hogy fizet neki egy ezrest, ha nem megy - de ment, úgyhogy bukta. Én igyekeztem nem felvenni a szemkontaktust vele, mert éreztem, hogy bajba kerülhetek, ha nem vigyázok, főleg ha bevallom, hogy egyáltalán nincs hideg. Meg a többi hasonló ember: a kapaszkodóval veszekedő, a képzeletbeli baráttal beszélő stb - az ilyesmi mindennapos, már meg sem lepődöm.

Akkor azonban meglepődtem, amikor jó régen utaztam szintén a villamoson, leszállt mellőlem a barátom, akivel utaztam, erre a velem szemben ülő fickó elvette az öléből a szatyrát, és megláttam, hogy egy külön erre kialakított kis lyukon kikandikál a fütyije. 

Ezek félelmetes dolgok, de a legfélelmetesebb élményem az Ijesztő Ember volt. Ezzel az emberrel gyakran találkoztam a buszmegállóban, és ekkor folyton rám bámult. Nem csinált semmit, nem mondott semmit, még csak tolakodó sem volt, de folyamatosan bámult, és akkor azért még nem voltam felnőtt. Akkor vált ijesztővé, mikor már elköltöztem, és éveken át teljesen hülye helyeken futottam vele össze, pl. Kispesten vagy az egyetemen. Folyton keresztezték egymást az útjaink, remélem, ez csak egy bizarr véletlen. A külseje sem mindennapi, ijesztő kék szeme van, kiráz a hideg, ha rágondolok.

És végül én. Jó, hogy mindenkire ferde szemmel nézek, de igazából én is beleillettem a furcsa emberek miliőjébe. Egyszer utaztam (már megint) a villamoson, és láttam, hogy egy srác vitt pár iskolai rajzot, amikre rá volt írva a neve. Rákerestem (akkor még) iwiwen, majd írtam neki, hogy egy pillanat alatt mindent megtudtam róla, a telefonszámától kezdve az iskolájáig mindent, és hogy ez szerintem mennyire veszélyes. Elkezdtünk dumálni, volt, hogy találkoztunk is - ismerősök lettünk, nem nagy sztori, de egy kicsit talán mégis furcsa. 

Egy csomó furcsa ember eszembe jutott még, de nem akarom mindet leírni, se vége se hossza nem lenne, tanulsága meg egyáltalán nincs az egésznek, csak úgy leírtam.

Tudtam én, hogy ez lesz: folyamatosan mindenféle új dolgokkal szembesülök itt ebben az új albérletben. Nekem fontos az, hogy hol lakom, szeretem-e a lakást, és ha egy jó helyről el kell költöznöm, az megvisel. Nagyon mélyről indult ez a lakás, mert az előző helyet nagyon szerettem és nem akartam onnan elköltözni, de ez van, most már itt élek és ezt is megszerettem.

Hát először is a környék: ez ugye ismét Buda. Mivel huszonegynéhány évig laktam Budán, elvileg nem kéne meglepődnöm, de annyira elszoktam már ettől, hogy mégis mellbevágó néhány dolog. Néha, ha kérdezik (a vidékiek), hogy pesti vagyok-e, mindig mondom, hogy nem, budai, és erre mindig megsértődnek, hogy fellengzős sznob paraszt vagyok, pedig nem erről van szó, hanem mindig azt hiszem, hogy azt kérdezik, hogy Pesten vagy Budán lakom-e. Ha arra kíváncsiak, hogy budapesti vagyok-e, akkor kérdezzék azt. Tudom én, hogy Kiskunmajsáról nézve mindegy, hogy Buda vagy Pest, de amúgy tök más a két dolog. Hát először nehéz volt, bevallom. Már úgy megszoktam, hogy 3 percenként jön a metró, rendesen járnak a buszok, 10 méterenként van egy bolt, ami 10-ig nyitva van. Hát nem úgy van az itt. Kezdetben idegeskedtem, hogy nem jön a busz-miért nem jön a busz-feneegyemármeg, de aztán rájöttem, hogy ez itt nem szokás. Nem jön a busz? Akkor nem jön, attól nem fog jönni, ha toporzékolok a megállóban. Itt senkit nem érdekel, hogy jön vagy nem jön. Mindenki ácsorog a megállóban, mélázik, kicsit elsétál jobbra, aztán balra, fölnéz, lenéz, mittudomén. Néha titokban azt gondolom, hogy azért nem érdekli őket, mert mindegy, hogy bemennek dolgozni vagy sem, úgyis van egy valag pénzük, de ez egyébként nem igaz. Ez a hely, bár el van könyvelve burzsuj helynek, de igazából az ultragazdagok nem itt laknak. Erre akkor jöttem rá, amikor egyik este elmentem sétálgatni a környéken, és megnéztem, milyen autók parkolnak itt. Jó autók mind, de nem nagyon jó autók. Középkategória felső része, de nem voltak bmw terepjárók meg ilyenek. A másik dolog az az, hogy igazából itt sokkal nyugodtabbak és kedvesebbek az emberek, biztos azért, mert ritkán laknak, és nem mennek egymás idegeire. A buszon is mindig mindenféle történik. Buda a buszok vidéke, és most van ez az új busz, ahol a sofőr nincs bezárva egy kalitkába, és így az utasok tudnak vele spanolni. A múltkor az volt, hogy reggel fölszállt egy csapat nyugger, és az egyik mondta a sofőrnek, hogy "ugye nem zavarja, ha ideállunk? Csak egy megállót megyünk" Erre a sofőr apatikusan: "Áh... engem ez az egész bkv-zás zavar" :D De a néni se volt komplett, azt mondja erre a sofőrnek: "Megértem..." mondja, és az utazóközönség felé bök: "elzavarjuk innen ezt a bandát?" A sofőr mondta erre, hogy ő már letett az ilyesmiről, és egy megálló alatt megbeszélték, hogy ki hol lakik, Pilisszentkereszten? nahát, a vejemnek is ott van telke blabla és leszálltak. Ha tehetem, előre ülök, mert mindig hallgatom a sofőr anyázását az autósokra. A múltkor is az volt, hogy araszolgatunk a dugóban, és egyszer csak a semmiből megszólal a sofőr minden indulat nélkül, hogy "itt neked van útszűkületed te pöcs." Összenéztünk a mellettem ülő pasival és felnevettünk ezen. 

Ja de igazából a házról akartam írni. Itt minden más, mint az elmúlt öt évben, amikor is szinte végig távfűtéses házakban laktunk. Itt van egy közös kazán a pincében, a termosztát az egyik lakásban van, és ők úgy állítgatják, ahogy csak akarják, úgyhogy minden nap várakozással teli, hogy na, ma milyen idő lesz a lakásban? Néha dögmeleg van, néha rohadt hideg, a legkevesebbszer van megfelelő légállapot... Na mindegy. Mindössze 4 lakás van ebben a házrészben, nagyon kevesen lakunk itt, és egy csomó mindent mi, a lakók csinálunk. Mi rakjuk ki-be a kukákat, söprögetjük a faleveleket, nyáron biztos majd locsolni is kell. És érdekes, soha nincs ebből probléma, sőt, magaménak érzem ezáltal az egészet, már el is kezdtem azon gondolkozni, hogy hol mit kéne csinálni a kerttel, és milyen jó lenne nyáron egy közös grillparti. Én nem hittem az ilyen közösségi baromságokban, és soklakásos társasház esetében most se hiszek, de így, hogy alig lakik itt valaki, sokkal családiasabb az egész. A kert közelsége miatt el kell fogadnom: ez egy organikus ház. Minden nap meglátok a lakásban valami csúszómászó undorító dögöt. A pókok nem zavarnak egy bizonyos méret alatt, felőlem aztán ücsörögjön a falon, ha jól esik neki, de a fülbemászók sajnos mindig meghalnak a papucsom által. A múltkor a lépcsőházban egy egeret láttam keresztülszaladni. Kíváncsi vagyok, mi lesz nyáron. Laktam én már kertes házban, csak ez itt ráadásul a földszint. Apropó földszint. Izgultam, hogy sötét lesz ez a földszinti lakás, ugyanakkor kiborulok nyáron a melegtől, de most mindkét dolog megoldódni látszik. Nem tudom, szándékos-e (szerintem igen), de a nap pont úgy megy most télen, hogy reggel tíztől délután kettőig besüt a nap a szobába, pont akkora a fölöttem lévő terasz, hogy ez így legyen. Nyáron nem fog közvetlenül besütni, de így legalább nem lesz ötmillió fok ebben a pici lakásban.

A sok apró jó dolog azt eredményezi, hogy az ember szeret itt lakni és általánosan jó kedélyűvé válik. :)

Ezt a bejegyzést legalább fél éve írom. Még tavasszal a 100 éves házak ünnepén néztük meg, a Nagymező utcában találtunk rá. Nagyon megtetszett és mindig nekirugaszkodtam, hogy írok valami okosat, de mindig ilyen építészes fellengzős nyálverés lett belőle, úgyhogy elhatároztam, hogy nem írok semmit, csak a képeket mutatom, egy-két megjegyzéssel. Íme a szóban forgó ház:

Egyik hétvégén meg akartuk nézni a Százados úti művésztelepet, de nem sikerült, mert a terület zárva volt, öt soros szögesdrótos kerítéssel találtuk szembe magunkat. Van egy tök király tömb, tele fákkal, érdekes művészházakkal, tiszta romantika az egész; de nem mehet be akárki, mert itt művészek laknak, a sok büdös mocskos proletár inkább maradjon künn, köszi. Jó, igazából szemét vagyok, valószínűleg azért vannak így bekerítve, mert biztos sok volt a betörés stb, ez nem egy túl jó környék, de mégis, nekem ez nem túl szimpatikus hozzáállás. Vajon lehet-e hiteles műalkotásokat készíteni úgy, hogy az ember elzárkózik a valóságtól? vagy nem fontos a hitelesség? Régen a művészetek az embereknek szóltak és nem a többi művésznek. De persze lehet, hogy nincs igazam.

Szóval feldúltan tovább mentünk a B tervhez, ami egy szocreál lakótömb a Hungária és az Egressy út sarkán. Már írtam korábban a szocreálról a Pillangó utcánál lévő szocreál lakóteleppel kapcsolatban, ami sokkal de sokkal jobb, mint ez, de a szocreál bemutatására inkább ez a példa a megfelelő, mert igencsak magán hordozza a stílusjegyeket.

Nemrég el kellett költöznöm a Dagály utcából és új albérletet kellett keresnem. Nem volt könnyű feladat, mert valóban sok pénzt kérnek el hihetetlenül nyomorult helyekért, de hadd mondjam el, mi történt: vasárnap tudtam meg, hogy el kell költöznöm, még aznap megláttam a hirdetést az interneten, következő szerdán megnéztem a lakást, csütörtökön aláírtam, vasárnap pedig már át is költöztem. Tudom, hogy végtelenül szerencsés ember vagyok és nem ez a szokványos forgatókönyv, de velem mégis ez történt. Azt tudom tanácsolni a mindenkori albérletkeresőknek, hogy ne kínozzák magukat a facebookos albérletkínálatokkal, mert ott nagyon drága lakások vannak és nagyon hülye emberek, folyamatosan a pánikkeltés megy és a sírás-rívás - igen, drága lett, igen, nehéz; de attól nem lesz jobb, ha a kezünket tördelve zokogunk a lábtörlőn és idegesítjük egymást. Nekem az volt a stratégiám, hogy körbekérdezősködtem, tud-e valaki valamit, általában az volt a válasz, hogy nem, majd a következő levegővétellel már jött is a sopánkodás, hogy milyen nehéz lesz ez nekem - ilyenkor kell közbe szólni, hogy ne idegesítsen legyen szíves. Tudom, hogy nem rosszindulatból tették ezt velem az ismerőseim, hanem az együttérzésükről próbáltak biztosítani, de ez most nem segített rajtam, sőt.

Úgy tűnik, mintha a 60-as 70-es években az országot gondolkozás nélkül árasztották volna el a lakótelepek, pedig  - annak ellenére, hogy gyorsan kellett cselekedni, mert a lakáshelyzet már botrányos volt - készültek technológiai és életmódbeli kísérletek ezzel a témával kapcsolatban. Az egyik ilyen kísérlet Budafokon található, amit nemrég meg is látogattunk.

A lakótelepről találtunk egy nagyon jó és precíz összefoglalót, amire a jelen posztom is épül