Ma Szerencse Nap volt, mert olyan házak adattak meg, amik régóta érdekelnek, ráadásul félig-meddig híresek, vagy legalább is feltűnőek, így aki valamennyire ismeri a környéket - nevezetesen a Margit körutat és a Frankel Leó utat - azoknak tuti szemet szúrtak már ezek az épületek.

Az Átrium ház

A Margit körúton lévő Átrium mozi (Május 1 mozi) agyon van publikálva, mert nem olyan régen sikerült kirángatni méltatlan helyzetéből, főként színházként funkcionál mostanában. Itt van róla egy cikk, nagyon menő az egész (1936, Kozma Lajos). Főként a mozi/színház rész a király, sikerült rendesen felújítani, érdemes csak úgy bemenni, pláne, hogy nagyon gyakran van az előtérben valami performansz, és az ember tök véletlenül belecsöppen furcsaságokba, ami váratlan fordulatot hoz a szaros kis sivár életében. (Amit ilyen élményekkel kevésbé érzünk annak.) Ide tehát bármikor be lehet menni, nem nézik ki az embert, viszont az épület lakóház része nehezebb ügy.

Régóta el szeretnék menni Pannonhalmára, és most sikerült megvalósítani az álmaimat, megnéztük az apátságot és egy kicsit Győrt is - az alábbiakban ez a téma olvasható ügyesen.

Pannonhalmán ugye a bencés főapátság a lényeg. Ez egy több mindenféléből álló komplexum, a bazilikán kívül található itt pl. könyvtár, bencés gimi, távolabb a fűszeres kert, és a nemrégiben ideépített dolgok: borászat, étterem, fogadóépület. Mivel mi a vonattól gyalog mentünk fel a hegyre, nekünk a fogadóépület búcsúzóépület lett, így amivel először találkoztunk, az maga az apátság volt.

Az egészet nem olyan rég újították fel, és ha felújításról van szó, nekem mindig összerándul a gyomrom, mert az szinte soha nem szokott jól sikerülni, de ez itt, komolyan mondom, tökéletes volt. Az első új dolog, amit megláttunk, egy lift/lépcsőház, amit Czigány Tamás tervezett, és szerintem annyira normális, egyértelmű és természetes volt az egész és annyira kortárs - a szó lehető legpozitívabb értelmében - hogy másmilyen nem is lehetne ez a belépő.

A zsidó negyed (~Rumbach-Dob-Kazinczy-Király) titkos és megfejthetetlen, mindig tartogat újabb meglepetéseket az embernek. Az egészben az a lényeg, hogy az ortodox zsidók nem tárják ország-világ elé a vallásukat, hanem meghúzódnak a háttérben. 

Több réteg van itt, akik használják ezt a környéket. Egyrészt vannak ugye a bulipartipia emberek, a brit legénybúcsús srácok, meg azok, akik azt hiszik, attól menők, ha névről ismerik az összes romkocsma összes csaposát. De ők nem itt laknak, hajnali háromkor eltakarodnak haza Budára vagy máshova. Akik itt laknak, az egy tök más banda. Cigány családokat láttam, szegényebb embereket. És vannak a hívő zsidók: a zsinagógák, fürdők, kóser boltok használói. Én igazából nem is szeretem ezt a helyet. Egyrészt egy kicsit unom, másrészt nekem valamiért keserűséget áraszt, talán pont a történelem miatt. Idegennek érzem itt magam, nem szívesen látott vendégnek, tehernek. Persze lehet jó sokat inni és erre nem figyelni, de nem lehet örökké részegnek lenni.

Az inkább negatív érzéseim ellenére érdekel, mi van a kulissza mögött. Kik laknak itt? Hogyan laknak? Nehéz házakba bejutni, mert kicsik a házak és kevesen lakják, hiába van zsúfolásig tömve állandóan a zsidónegyed. 

Az első házat jól elfelejtettem, hogy hol találtuk, talán a Dohány utcában volt. Szép ez a belépő alapvetően, csak ugye a kukák... meg a falon a valamik meg egyáltalán... Valaha szép volt, az látszik.

Ma, 06.23-án lett egy éves a Házakban jártunk blog. 46 bejegyzés született nagyjából 77 házról, de ennél jóval többen voltunk, csak nem mindet írtam le. Az egész úgy indult, hogy nagyon szerettünk lófrálni a Vikivel, mondhatni céltalanul nézelődni: minden érdekelt minket, házak kívül-belül, utcák, emberek, meg az egész város. Nekem minden tetszett, mindennek örültem, és a világon mindenre rácsodálkoztam: jaj de jó korlát, ú de szép kapu stb. Aztán lassan a sok összevissza házból rendszer lett, össze tudtam hasonlítani az épületeket, megfigyeltem a jegyeiket és le tudtam vonni következtetéseket; lettek jobb meg rosszabb helyek, elkezdtem kritikával élni. A tárgyi tudásom továbbra is csekély, ami az építészettörténetet illeti, csak a tapasztalatokra hagyatkozom. Illetve azért nem csak arra.

Egyre több házakon kívüli poszt születik, itt a jó idő, és gyakran húzunk el a városból valami nyugisabb helyre - bár én a magam részéről gondosan ügyelek arra, hogy 24 órán belül mindig visszakerüljek élhető környezetbe. Az egyik ilyen kirándulásunk alkalmával Csepel és Szigetszentmiklós határán lévő bányatavak egyikét, a Kavicsos-tavat néztük meg, ami közel van Budapesthez, de mégis teljesen nyaralós hangulatot áraszt. Ismertem már korábbról ezt a helyet, mert ide készült egy egyetemi feladatunk pár éve. A konzulensem kiszúrta google earthon, hogy olyan furcsa, megnéztem, és élőben is az volt. És egyben menő is.

Idén is megrendezték a 100 éves házak ünnepét, ami arról szól, hogy sok, pontosan 100 esztendős ház (lakóház vagy bármi) nyitva van, meg lehet nézni, sőt programokkal is várják az embereket. Őszintén szólva az a rész nem annyira dob fel, amikor lakóházakba lehet bemenni "ingyen", mert én pont azt szeretem, hogy váratlanul adódik valami érdekes lehetőség, és ajándékba kapom az élményt, nem pedig előre kiszámítva. Voltunk pár lakóházban is, de amiről írni is szeretnék, az két középület és két építész, akik szerintem meghatározóak ebben az egész izében, és nemcsak az építészeknek, hanem mások számára is.

100 év nem is olyan sok. 100 éve ugyanis már látszódott, hogy majd elindul valami más, ami megosztó még ma is. Ha valami régi, azt automatikusan jobbnak ítéljük, mintha kortárs lenne, mert mondjuk "már kiállta az idő próbáját". A nagypapa is mindig defaultból igazat mond, nem? Húde bölcs, csak azért, mert már 90 éves, egyből mindent elhiszünk neki. Én azt szeretném, ha már 2020 vagy 2030 lenne, amikor mindenki automatikusan elhiszi, hogy az 1920-30-as házak szuperek - mint ahogy valóban azok, de már akkor is jók voltak, és nem x év elteltével váltak azzá. 

Szóval száz éve Magyarországon a nemzeti stíluskeresés zajlott. A cél az volt, hogy ne legyen osztrák, ne legyen császári, mert ezek évtizedekig itt ültek a nyakunkon, és épp elég volt már a szarjaikból - ki akartak találni valami egyedit, az országra jellemzőt.

Lechner

Az egyik ekkor tevékenykedő illető Lechner Ödön volt. Hát nem tudom, egy csomóféleképpen meg lehet fogalmazni a munkásságát. Szerintem az volt, hogy ő igen szerette az indabindát és a rececét, és összevissza alkalmazta az épületein, mert abban hitt, hogy teremthet egy nemzeti stílust, ami követi a magyar hagyományokat, de elég szabadon keverte a formákat és jeleket. Így született az Iparművészeti Múzeum, ami kicsit keleties, vagy a Postatakarék pénztár, ami mondjuk népies meg ilyenek. A díszek és dolgok "ellenére" a házai nagyon is racionális szerkesztést követnek. Az idén 100 éves épülete a Szent László gimnázium Kőbányán.

Egészen mostanáig nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy Lupa sziget. Ez a Megyeri hídtól északra található Budakalász és a Szentendrei sziget között, és tényleg sziget: nincs semmi trükk, nincs semmi híd, egy kompnak hívott 10 fős motorcsónakkal lehet idejutni Budakalász felől. Miután megérkeztünk a szervezett városból a révhez, már kezdtem izélni magamban, hogy mi? óránként jár ez a vacak? és itt állunk ezen a stégen, ezek itt kajálnak, azok ott dumálnak, emez meg csak simán van... és akkor megjött a "komp", a bácsi átvitt a szigetre, és rájöttem, hogy itt teljesen fölösleges bármin is problémázni meg pattogni.